A múlt heti bejegyzés tárgyát folytatva, egy, a BKV-n történt esetet mesélek el. Az ügy májusban történt, azóta nem kaptam válaszlevelet. A pótdíjat továbbra sem kívánom befizetni, majd meglátjuk, mi lesz. Íme a panaszlevél:
Pótdíj szám X
Tisztelt Uram/Högyem!
Tisztelt BKV!
Egy május 16-i büntetés miatt kívánok panaszt tenni, egyéb elfoglaltságaim azonban nem tették lehetővé, hogy ezt a - reményeim szerint elég részletes - panaszlevelet előbb megfogalmazzam. Ebben az ügyben egyébként, május 25-én már jártam Akácfa utcai irodájukban, ahol kolleganőjüktől kaptam meg a panasziroda emélcímét.
Előre bocsájtom, hogy én személy szerint elégedett vagyok a BKV szolgáltatásaival, véleményem szerint a közlekedés Budapesten –más európai nagyvárosokhoz képest is – jól szervezett és gyors. Az ellenőrök a legtöbb esetben udvariasak, bár az kifogásolható, hogy balesetveszélyesen elállják a metró mozgólépcsőjének be-és kijáratát. Én bérlettel rendelkezem, nagyon ritkán fordul elő velem, hogy fizetés nélkül szállok a járműre. Fontosnak tartom, hogy az emberek felelősnek érezzék magukat, korrekten vegyék igénybe a szolgáltatásokat, és ne próbáljanak mindig a kiskapukat keresni.
A magam nevében tehát én nem tennék panaszt a BKV ellen. A fent említett időpontban azonban, Belgiumból élő marokkói ismerősömmel közlekedtem pár napig. Ezen idő alatt az urat kétszer akarták megbüntetni a BKV-n, véleményem szerint jogtalanul, és egyszer csapták be a taxisok. A BKV kihasználta az utas „külföldiségét”, ismerősömet, és vele engem is, megkülönböztetés ért.
Az első esetre a szentendrei HÉV-en került sor a 15-i hétvégén. A Szépvölgyi úton szálltunk fel, ahol tehát nincsen pénztár, az ellenőr Békásmegyer után jött. Mivel volt jegyünk Békásmegyerig, kiegészítő jegyet kellett kérjünk. Amikor fizetésre került sor, ismerősöm elővette a reptéri taxistól előző nap visszakapott ezer forintosát. A ellenőr azonban figyelmeztetett, hogy az ezres hamis, és látható kárörömmel közölte, hogy ezt bizony ő nem fogadja el. Nálam elég készpénz nem volt, de felajánlottam két bankkártyát, amit kártyalehúzó híján visszautasított. Végső megoldásként azt ajánlottam, hogy Szentendre végállomáson felveszek pénzt az automatából és a menetjegyet befizetem a pénztárba. Az ellenőrnek láthatóan semelyik megoldási javaslatunk nem tetszett, és én hiába magyaráztam neki bármit is, azt, hogy a vendégemet láthatóan becsapták, vagy azt, hogy éppen a saját születésnapi ebédemre megyünk, ezért az olvadó torta, rendkívül gorombán leszállított minket. Kellemetlenül éreztem magam ezért a fogadtatásért.
A második esetre május 16-án került sor, amikor is a szóban forgó bűntetést kaptam. Ezen a reggelen a 4-6-os villamoson utaztunk a Margit híd budai hídfőjétől a Nyugati pályaudvarig. A Budai hídfőnél vettünk jegyet az automatából, és ismerősöm ezzel a jeggyel a kezében szállt fel a járműre. A villamos olyannyira tömött volt, hogy lélegzetet is alig tudtunk venni, moccanni meg végképp nem lehetett. Semmi esélyünk nem volt a lyukasztóhoz férni, a gép és köztünk legalább 10 ember állt. Franciául és arabul kezdtünk beszélni és nézegettük a jegyet, mire a mellettem álló úr hirtelen elővette a karszalagját, valahonnan, a táskám alól. Úgy döntött, hogy a körülményekkel dacolva ő ellenőrzést tart. Először még viccesen meg is jegyeztem neki, hogy nem biztos, hogy sokáig fog jutni ezen a villamoson. Ezek után rá kellett jönnöm, hogy az úr tulajdonképpen csak minket akart ellenőrizni, hiszen könnyű prédaként, az orra előtt volt a szűz jegy (és valószínűleg külföldinek gondolt mindkettőnket). Ekkor már komolyan felhívtam a figyelmét arra, hogy mi sem tudunk mozdulni, ahogy ő sem. Mivel végig mellettem állt, egyértelműen láthatta, hogy nem tudtuk kilyukasztani a jegyet. Az ellenőr nem érezte a helyzet komikumát, hajthatatlan volt, és ráadásul keménykedni kezdett az ismerősömmel. Hogy elkerüljem a további lehetséges fejleményeket, - a felek immár üvöltöztek egymással - és barátom se késse le a repülőgépét, felkínáltam az ellenőrnek, hogy büntessen meg engem.
Véleményem szerint ez a két velünk történt – talán kivételes, de talán mindennapi - eset illusztrálja, hogy a külföldieket Budapesten sajnos még mindig éri megkülönböztetés. Kérem panaszomat ezzel a megfontolással bírálják el.
További munkájukhoz sok sikert kívánok.
2011. augusztus 13., szombat
2011. augusztus 7., vasárnap
Balatonátúszás az idősödő úrinővel, mustár nélkül
Tudom, hogy nem tartozik a fő tárgyhoz, mégis megosztanám az e hétvégi balatoni élményeket. A sok pozitív változás után ugyanis, amiket Magyarországon látni, sajnos ismét meg kellett tapasztalnom a régi „mentalitás” legmélyebb bugyrait. Hiába próbáltam, a kritikai érzéket kikapcsolva, élvezni a gyönyörű Balatont, szinte minden vendéglátó egységnél felkopott az állam e két napos üdülés alatt, aminek egyik apropója a Balaton átúszása volt.
Az vitathatatlan, hogy az úszás maga, a hideg víz ellenére, nagy élmény volt. Szombat reggel, a gördülékeny regisztráció és a bíztatással egybekötött orvosi vizsgálat után hamar a vízben találtuk magunkat: három francia és három magyar. Mint azt a szervezők előre elmondták, a harminc méterenként horgonyzó magánhajók valódi vendéglátó egységekként működtek, ahol tetszés szerinti időpontban, tetszés szerinti ideig lehet pihenni, beszélgetni, teázni, és szőlőcukrot enni. Ennek a négyezerötszáz forintos regisztrációs díjba foglalt lehetőségnek nehéz volt ellenállni, ezért mi, a verseny feladása előtt, két pihenőhelyet is igénybe vettük.
Az első hajó a második kilométernél, egy görög nemzeti színű vitorlával hívta fel magára a figyelmet – Görögországban melegebb lehet, gondoltuk - rajta egy bájos házaspár várta a vendégeket, három gyerekkel. A versenyre navigáltak ide az éjszaka. Társasággal, törölközővel és izomlazítóval kínáltak... De a víz csak nem melegedett, így aztán, a második pihenőre már a 3-as kilométernél sort kerítettünk (na jó, valójában a kétezerötszázas bója még látótávolságban volt). Ezen a második, teltsárga színe miatt kiválasztott hajón, egy szintén bájos házaspár várt minket teával. A szótlanul krollozó úszóraj után akkora felüdülés volt ez a pihenő, hogy nem is volt kedvem visszacsobbanni: a Magyar Vizimentő Szövetség ötvenmilliós motorcsónakja már sokkal érdekesebbnek tűnt, mint a fennmaradó táv legyűrésének a vágya.
Feladtam tehát a versenyt a kényelemért. Pedig azt még nem is tudtam, hogy ez volt az utolsó kényeztetés, amiben ezen a kiváló hétvégén részesülni lehetett.
A mentőhajóról - ahol a csoportunkhoz tartozó három franciát is viszontláttam - Bogláron partra szállva az a váratlan ötletünk támadt, hogy ennénk valamit. Hanem, két órakor már csak kolbász volt a kikötői büfében, ezernégyszáz forintért, amit fél óra sor után, meg is rendeltünk. (Mint később megtudtuk, azért nem volt nagyobb választék, mert a tulajdonos „nem tudott elmenni alapanyagokért, mert sok volt a vendég”.) Az idősödő úr, aki a rendelést is nehezen jegyezte meg, sajnos elfelejtett mustárt adni. Ehhez az élvezeti cikkhez még fél órás várakozás után jutottunk hozzá, amikor a kolbászból már csak a vége volt meg. De akkor sem akárhogyan! Az öreg kitette a Glóbusz mustáros flakont a pultra, majd amikor azt egy sóhaj kíséretében megmarkoltam volna, „Csak nem adom oda az egészet!” felkiáltással arra szólított fel, hogy inkább hozzam oda a maradék kolbászokat. Kérésének nyomatékot adva, utánam jött. Biztos, ami biztos, ő inkább saját kézzel kanyarítja oda a mustárt. „50 Forint lesz” jelentette ki a művelet után, az értetlen francia társaság előtt, akik mustár nélkül vágták be a kolbászuk nagy részét. Az öregnek nem tudtam megmagyarázni, hogy ez arrafele megbocsáthatatlan bűn.
Nem térült jobb belátásra az esti szállásadónk se, aki sem sátrazást sem tusolást nem akart megengedni a hajlékában,
de az esti szállásfoglalás előtt még gondoltuk, felnéznénk a badacsonyi pincékbe. Kezdtük a műveletet a legdrágább borászattal, ahova a nyolc órai záráshoz képest, időben érkeztünk. Nem eléggé jó időben: kelletlenül szolgálták fel a 600 Ft per deciliteres bort, snack vagy sajt nem volt.Ez nagyban behatárolta az ízérzékelésünket, arról nem is beszélve, hogy a franciáknak a mustáros ügy után, nehéz volt megmagyarázni a magyar kulináris szokásokat, Badacsony legelegánsabb pincéjében. (A következő helyen már sikerült felfalni hat darab zsíros kenyeret, majd a vendéglőben egy szépen sült fogast.)
A szálláskeresés már csak hab volt a tortán. Szemmel láthatóan, a badacsonyiaknak nem kell vendégeket hajkurászni. A szobákat egy éjszakára nem adják ki, mert, ahogy a telefonba fogalmaztak, „nem igazán éri meg”. Miközben a társaságunk nagy része egy szocreál bútorokkal berendezett, sokágyas szobában talált helyet, négyezer forint per főért (tehát az ötágyas szobát 20 ezer forintért sikerült a tulajnak kiadni), a sátrazást és a zuhanyozást nekem itt nem engedték meg. Egy másik Gesthaus festői szépségű kertjében verhettem le a sátrat.
A host itt viszont kifejezetten kedves volt. Devecserből származó középkorú férfi, aki még a sátrat is segített felverni. Felszabadult örömöm azonban csak addig tartott, amíg a sötétből elő nem botorkált a valódi tulajdonos: egy idősödő úrinő fekete ruhában és sok ékszerrel dekorálva. „Lacikám, nem lehet ám itt a villanyt égetni – mutatkozott be -, hát nem ingyen van az.” Ekkor már kiesett a kezemből a sátorvas. Ez egy felejthetetlen nap volt!
Másnap reggel már új szelek fújtak. Felszakadozott a felhőzet, és hét ágra sütött a nap, ami arra késztetett, hogy eltűnődjek: vajon miért nem erre a napra tervezték a Balaton átúszását? A negatív gondolatot elhesegetve, csillogó víztömeget és a szigligeti várat bámultam. A hangulatot csak fokozta, hogy bundás kenyeret lehetett kapni reggelire. Az idősödő hölgy is megenyhülni látszott, amint látta, hogy reggelit fogyasztok, és mit ad isten, a barátaim is itt fognak reggelizni. Ekkor megmutatta a fehér biedermeier bútorokkal berendezett apartmanját, amit még „egy-két napra is kiad”. Lelkünkre kötötte, hogy reklámozzuk ezt a helyet.
Talán, ha ő nincs ott, vagy ha majd többedmagával rájön, hogy a vendégekkel mindenképpen jól kell bánni, akkor ezt megtesszük, és azt fogjuk gondolni, hogy a táj szépségén túl, másért is érdemes ellátogatni Magyarország e szegletébe. Addig is, a többi történetet megspórolva, inkább visszavonatozom Budapestre.
Az vitathatatlan, hogy az úszás maga, a hideg víz ellenére, nagy élmény volt. Szombat reggel, a gördülékeny regisztráció és a bíztatással egybekötött orvosi vizsgálat után hamar a vízben találtuk magunkat: három francia és három magyar. Mint azt a szervezők előre elmondták, a harminc méterenként horgonyzó magánhajók valódi vendéglátó egységekként működtek, ahol tetszés szerinti időpontban, tetszés szerinti ideig lehet pihenni, beszélgetni, teázni, és szőlőcukrot enni. Ennek a négyezerötszáz forintos regisztrációs díjba foglalt lehetőségnek nehéz volt ellenállni, ezért mi, a verseny feladása előtt, két pihenőhelyet is igénybe vettük.
Az első hajó a második kilométernél, egy görög nemzeti színű vitorlával hívta fel magára a figyelmet – Görögországban melegebb lehet, gondoltuk - rajta egy bájos házaspár várta a vendégeket, három gyerekkel. A versenyre navigáltak ide az éjszaka. Társasággal, törölközővel és izomlazítóval kínáltak... De a víz csak nem melegedett, így aztán, a második pihenőre már a 3-as kilométernél sort kerítettünk (na jó, valójában a kétezerötszázas bója még látótávolságban volt). Ezen a második, teltsárga színe miatt kiválasztott hajón, egy szintén bájos házaspár várt minket teával. A szótlanul krollozó úszóraj után akkora felüdülés volt ez a pihenő, hogy nem is volt kedvem visszacsobbanni: a Magyar Vizimentő Szövetség ötvenmilliós motorcsónakja már sokkal érdekesebbnek tűnt, mint a fennmaradó táv legyűrésének a vágya.
Feladtam tehát a versenyt a kényelemért. Pedig azt még nem is tudtam, hogy ez volt az utolsó kényeztetés, amiben ezen a kiváló hétvégén részesülni lehetett.
A mentőhajóról - ahol a csoportunkhoz tartozó három franciát is viszontláttam - Bogláron partra szállva az a váratlan ötletünk támadt, hogy ennénk valamit. Hanem, két órakor már csak kolbász volt a kikötői büfében, ezernégyszáz forintért, amit fél óra sor után, meg is rendeltünk. (Mint később megtudtuk, azért nem volt nagyobb választék, mert a tulajdonos „nem tudott elmenni alapanyagokért, mert sok volt a vendég”.) Az idősödő úr, aki a rendelést is nehezen jegyezte meg, sajnos elfelejtett mustárt adni. Ehhez az élvezeti cikkhez még fél órás várakozás után jutottunk hozzá, amikor a kolbászból már csak a vége volt meg. De akkor sem akárhogyan! Az öreg kitette a Glóbusz mustáros flakont a pultra, majd amikor azt egy sóhaj kíséretében megmarkoltam volna, „Csak nem adom oda az egészet!” felkiáltással arra szólított fel, hogy inkább hozzam oda a maradék kolbászokat. Kérésének nyomatékot adva, utánam jött. Biztos, ami biztos, ő inkább saját kézzel kanyarítja oda a mustárt. „50 Forint lesz” jelentette ki a művelet után, az értetlen francia társaság előtt, akik mustár nélkül vágták be a kolbászuk nagy részét. Az öregnek nem tudtam megmagyarázni, hogy ez arrafele megbocsáthatatlan bűn.
Nem térült jobb belátásra az esti szállásadónk se, aki sem sátrazást sem tusolást nem akart megengedni a hajlékában,
de az esti szállásfoglalás előtt még gondoltuk, felnéznénk a badacsonyi pincékbe. Kezdtük a műveletet a legdrágább borászattal, ahova a nyolc órai záráshoz képest, időben érkeztünk. Nem eléggé jó időben: kelletlenül szolgálták fel a 600 Ft per deciliteres bort, snack vagy sajt nem volt.Ez nagyban behatárolta az ízérzékelésünket, arról nem is beszélve, hogy a franciáknak a mustáros ügy után, nehéz volt megmagyarázni a magyar kulináris szokásokat, Badacsony legelegánsabb pincéjében. (A következő helyen már sikerült felfalni hat darab zsíros kenyeret, majd a vendéglőben egy szépen sült fogast.)
A szálláskeresés már csak hab volt a tortán. Szemmel láthatóan, a badacsonyiaknak nem kell vendégeket hajkurászni. A szobákat egy éjszakára nem adják ki, mert, ahogy a telefonba fogalmaztak, „nem igazán éri meg”. Miközben a társaságunk nagy része egy szocreál bútorokkal berendezett, sokágyas szobában talált helyet, négyezer forint per főért (tehát az ötágyas szobát 20 ezer forintért sikerült a tulajnak kiadni), a sátrazást és a zuhanyozást nekem itt nem engedték meg. Egy másik Gesthaus festői szépségű kertjében verhettem le a sátrat.
A host itt viszont kifejezetten kedves volt. Devecserből származó középkorú férfi, aki még a sátrat is segített felverni. Felszabadult örömöm azonban csak addig tartott, amíg a sötétből elő nem botorkált a valódi tulajdonos: egy idősödő úrinő fekete ruhában és sok ékszerrel dekorálva. „Lacikám, nem lehet ám itt a villanyt égetni – mutatkozott be -, hát nem ingyen van az.” Ekkor már kiesett a kezemből a sátorvas. Ez egy felejthetetlen nap volt!
Másnap reggel már új szelek fújtak. Felszakadozott a felhőzet, és hét ágra sütött a nap, ami arra késztetett, hogy eltűnődjek: vajon miért nem erre a napra tervezték a Balaton átúszását? A negatív gondolatot elhesegetve, csillogó víztömeget és a szigligeti várat bámultam. A hangulatot csak fokozta, hogy bundás kenyeret lehetett kapni reggelire. Az idősödő hölgy is megenyhülni látszott, amint látta, hogy reggelit fogyasztok, és mit ad isten, a barátaim is itt fognak reggelizni. Ekkor megmutatta a fehér biedermeier bútorokkal berendezett apartmanját, amit még „egy-két napra is kiad”. Lelkünkre kötötte, hogy reklámozzuk ezt a helyet.
Talán, ha ő nincs ott, vagy ha majd többedmagával rájön, hogy a vendégekkel mindenképpen jól kell bánni, akkor ezt megtesszük, és azt fogjuk gondolni, hogy a táj szépségén túl, másért is érdemes ellátogatni Magyarország e szegletébe. Addig is, a többi történetet megspórolva, inkább visszavonatozom Budapestre.
2011. július 27., szerda
A kor szelleme és egy pszichopata
Az európai jobboldal tiltakozik az ellen, hogy "politikai aprópénzre váltsák ezt a tragédiát", ahogy Norbert Hofer mondta az FPÖ-ből. Vona Gábor pedig arra kérte a médiát, hogy „hagyjanak fel a szélsőségesezéssel" és hozzátette, hogy szerinte Norvégiában nem folytattak érdemi vitákat a bevándorlás problémáiról.
A pszichopata akciókat valóban túlzó egyszerűsítés a jobboldali pártok térnyeréséből levezetni, hiszen a faji ideológiában gyökerező ária elméletek nem először nyilvánulnak meg egyéni pszichopata formában.(Ha még emlékeznek rá, 2004-ben egy hasonló ideológiai ihletésű fiatalember égetett izraeli zászlót a Magyar Rádió épülete előtt). Hasonlóképpen, már-már a perverzitás határát súrolja azt fontolgatni, hogy ha Breivik muzulmánellenes volt, akkor miért a honfitársaira támadt, és nem a muzulmánokra? A kérdést talán úgy lenne érdemesebb feltenni, hogy egy-egy ámokfutó feltűnését valójában mennyire segítik politikai pártok, mozgalmak, vagy a „kor szelleme”.
A korszellem Európában pedig egyáltalán nem kedvező. Ha a norvég öldöklő manifesztójában összegyűjtötte az összes európai állam radikális és szélsőjobboldali szervezetét, mint lehetséges szövetségeseket, akkor feltételezhetjük, hogy befolyásolták őt a jelenleg élő jobboldali ideológiák.
Ha pedig a jobboldal valós politikai befolyását nézzük, akkor azt látjuk, hogy Nyugat-Európában folytak és folynak érdemi viták a bevándorlásról. Ennek ellenére, a jobboldali populizmus befolyása éppen egy hónapja vetette vissza, vagy tizenöt évvel, az Európai építményrendszert. 1995-ben egyesítették ugyanis az Európai határokat a schengeni rendszerbe. Ennek a rendszernek most a felbomlását éljük meg, ami történelmi léptékkel sokkal nagyobb aggodalmat jelenthet, mint egy őrült ámokfutó.
Ki, mennyit és miért engedett a bevándorlás ellenes nyomásnak az elmúlt hónapokban?
„Kicsit” feladtuk Schengent
A norvég öldöklésre reagálva, Zapatero és Cameron miniszterelnökök voltak az elsők, akik politikai választ sürgettek. Véleményük szerint ez a „nagyon súlyos eset európai választ igényel a szabadság, a demokrácia nevében. Arra kell kérni az embereket, hogy utasítsák el a radikalizmust és reagáljanak a xenofóbiára”. Az El Pais kommentátora szerint viszont a nacionalizmustól és xenofóbiától színezett politikai extrémizmus már rég megszűnt tabunak lenni, amikor olyan megbecsült politikusok, mint Nicolas Sarkozy, Angela Merkel vagy David Cameron azt hangoztatják, hogy „a multikulturalizmus kudarcot vallott.”
A kommentátort igazolja az áprilisi olasz-francia akció, a tunéziai bevándorlókkal Franciaországba indított vonat, ami pontot tett az évtizedekig elhúzódó bevándorlási huzavonára. Ezt azonban nem az együttműködés kialakításával, vagyis a brüsszeli zsargonnal élve, több Európával, hanem a schengeni övezet szabályainak szigorításával, tehát kevesebb Európával, tette meg!
Mi is történt áprilisban? A déli bevándorlók és az Északi liga nyomásában, az olasz kormány olyan gyufát húzott elő, ami aztán a franciák, és a dánok égettek tovább. Amint az már köztudott, a Lampedúzára és más szigetekre érkezett bevándorlók Fekete-Afrikából származó, líbiai vendégmunkások. A bevett eljárás szerint, az Afrikából csónakon érkező bevándorlókat, a mentés és az orvosi ellátás után, fogadó központokba szállítják. Olaszországban mintegy 20 ilyen tábor van. Itt döntenek a sorsukról, elviekben a menekültekről szóló genfi egyezmény és az emberi jogi charta alapján. A tény, hogy ez a két alapokmány az elmúlt évtizedben jelentősen sérült, nem változtat azon, hogy az európai államoknak elvileg kötelesességük lenne menekült státuszt adni a politikai menekülteknek. A papírok és kifejezett úti cél nélküli, úgynevezett gazdasági - népnyelven csak irregulárisnak vagy illegálisnak hívott - migránsokat ellenben a kibocsájtó országba szállítják vissza.
Bár az olasz hatóságok az elmúlt években nagy gyakorlatot szereztek a csónakosok kezelésében, az egyértelmű, hogy a 8 500 ember befogadására alkalmas lampedúzai tábor nem tudott ellátni 25 ezer tunéziai menekültet. További nehézséget okozott az is, hogy a bevándorlók egyszerre jöttek. Ezért a hatóságoknak újabb erőket kellett felsorakoztatni, átalakítani a sziget életét, és új migrációs válságközpontot is létrehoztak a miniszterelnöki hivatalhoz csatolva.
Olasz aktivisták elmondása alapján azonban nem volt akkora a vész. A bevándorlókat el tudták szállítani más táborokba, és, a Tunéziával és Egyiptommal is kötött visszafogadási megállapodások értelmében, Olaszország kezdeményezhette a visszaszállítást is (és ezt meg is tette). Az Európai államok, köztük Magyarország, repülőgépeket és hajókat mozgósítottak, amit szintén igénybe lehetett volna venni.
A nagypolitika számára azonban a standard eljárás ez alkalommal nem volt kielégítő. Felsőbb döntésre ideiglenes tartózkodási engedélyt készítettek a bevándorlóknak, és útnak indították őket Franciaország felé. Az akció Európai konzultáció nélkül történt, és azt nagy valószínűséggel csak egy Berlusconi - Sarkozy telefonbeszélgetés előzhette meg.
"Schengen: Europe without internal borders
The free movement of persons is a fundamental right guaranteed by the EU to its citizens. It entitles every EU citizen to travel, work and live in any EU country without special formalities. Schengen cooperation enhances this freedom by enabling citizens to cross internal borders without being subjected to border checks. The border-free Schengen Area guarantees free movement to more than 400 million EU citizens, as well as to many non-EU nationals, businessmen, tourists or other persons legally present on the EU territory."
Az Unió elítélte, de mégsem
Az Európai Bizottság először elítélte az olaszokat, hogy a bevett eljárás helyett propagandacélokra használják a bevándorlókat, és ideiglenes tartózkodási engedélyekkel, vonaton indítottak útnak több száz embert Franciaország felé. Majd a Tanács közbenjárásával, júniusban módosították a schengeni gyakorlatot, hogy egy „erősebb kooperációt hozzanak létre.” Míg a konzervatív beállítottságú, és a szélsőjobbal kokettáló olaszok és a franciák meghúzták a vészféket, a spanyolok kétségbe vonták az eljárás hitelességét.
A spanyolok valahogy nem félnek annyira az Európát esetlegesen ellepő menekültektől: 1994 óta, amikor az első afrikai csónak kötött ki a Kanári szigeteken, Spanyolország 2 890 bevándorló hajót fogadott a tenger felől, ami csak töredéke azoknak a latin-amerikai és kelet-európai bevándorlónak, aki más úton érkeztek a kontinensre. A téma Katalónián kívül, tulajdonképpen sohasem volt igazi kampánysláger, még akkor sem, amikor 2005-ben Zapatero kormánya hétszázazer bevándorlót legalizált. A legutóbbi helyhatósági választásokat bezsebelő Néppárt is inkább a terrorizmussal pofozgatta az ellenségképet, mint a bevándorlókkal.
Nem a bevándorlókat szidják a tetőző munkanélküliség miatt sem. A bevándorlási államtitkár, Ana Terrón azt nyilatkozta márciusában, hogy a célországokkal és a kibocsátó országokkal egyeztetve kell a bevándorlók problémáját megoldani, mert „immorális azokat felelőssé tenni, akik egy olyan nemzetközi rendszerben élnek, amely a kivándorlást idéz elő.” Az idegenekkel való jobb bánásmódot a fizetés emelése mellett, a 15-M mozgalom felvette a követelései közé.
A bevándorlásügy már régóta a politika propagandája
Olaszországban más a politikai háttér. A Liga Norte nevezetű politikai formációnak a bevándorlókat már régóta a zászlójára tűzte, és vezetőjük munkatáborokat ötletét is felvetette, amikor, az afrikai bevándorlók 2010-es lázadása társadalmi konfliktusba torkollott Kantabriában, ahol gyümölcsöt szedtek.
Az egész Európában előretörő jobboldallal versenyfutásban, a szocialisták is kénytelenek voltak keményebb politikával előállni. Az Európai Parlamentben a szocialisták is megszavazták az „európai visszaszállítás direktíváját”, ami azt jelenti, hogy a papírok nélkül érkezők kb. 18 hónapig lehetnek internálótáborokban (pontosan Spanyolországban 42 napig , Franciaországban 32 napig). Ha nem önkéntesen mennek haza, akkor 5 évig nem jöhetnek be Európába.
Hiába hívta fel ekkor Parlament figyelmét Jacques Delors, az Európa Bizottság volt elnöke és Michel Rochard, volt francia miniszterelnök arra, hogy az intézkedés nem garantálja az emberi alapjogokat, a kiskorúak fogva tartása jogilag nem védhető, illetve a kitoloncolás maradandó nyomokat hagyhat az emberekben, és megfoszthatja őket az alapjogaiktól, mint a menedékjog, vagy a családi egyesítés. Szavaikat elmosta a francia EU-s elnökség a nemzeti identitásról szóló vitával.
A direktíva egyértelműen az európai bevándorlási politika szigorításához vezetett. Az „önkéntes” visszatérésre immár csak 4 hétig van lehetőség. Felállították a Frontex nevezetű szolgálatot, évi mintegy 68 millió euró költségvetéssel, ami az embercsempészek hajóját radaron és szateliten detektálja, így elvileg meg tudja előzni a vízbe fulladást, és egyben ellenőrzi a partokat. Ezen kívül közös bevándorlási alapot hoztak létre, és visszafogadási egyezményeket kötöttek egy sor afrikai országgal, ez a „kültelki” deportáló táborok helyett.
Közös bevándorláspolitika helyett, a szabadságjogok korlátozása
‘We should not leave it only up to the member states at our external borders to deal with extraordinary migratory situations,’ Malmstroem said.
Olaszország, Spanyolország és Franciaország már tíz éve lobbizik Brüsszelben, azért, hogy más országok is átérezzék a védfal szerepéből fakadó hátrányokat, és közös pénzből kezeljék az ügyet. Ez lett volna a közösségi megoldás, ha a kormányok nem engedtek volna a jobboldalnak.
A bevándorlásra vonatkozó, és a magyar elnökség alatt elfogadott tanácsi következtetés szerint „az EU-nak egyrészt fenn kell tartania és meg kell szilárdítania a menedék, illetve vedelem biztosítására vonatkozó hagyományait, másrészt megfelelő eszközökről is rendelkeznie kell annak megakadályozására, hogy gazdasági migránsok tömegesen törvénytelenül átlepjek a határokat”. Amellett, hogy a szöveg felettébb kétértelműen nyilatkozik a harmadik országokbeli fejlesztések és a biztonsági költések szükséges arányairól, a legtámadhatóbb pontja, hogy manapság a gazdasági indok és a politikai üldöztetés nem választható ketté (ld. pl. Szudáni háború), nincsenek tehát tisztán politikai migránsok. (Az Európai Tanács megállapodott arról is 2012-ig meg kell valósítani a közös európai menekültügyi rendszert, amely magas szintű védelmet kínál es csökkenti a tagállamok menekültügyi rendszerei közötti eltéréseket.) Sajnálatos módon ide vezetett az arab tavasz és a jobboldali pártok szorítása: Európa bezáródásához. Pedig ezt másképpen is meg lehetett volna oldani.
***
A madridi Sol téren táborozó 15 M mozgalom egyik követelése sokaknak meglepő lehet: a „spanyol forradalmárok” a gazdasági helyzet javítása mellett azt követelték, hogy emberségesen bánjanak az idegenekkel. Amennyire szükség van a közös bevándorlás politikára, annyira szükségtelen ezt az európai alapvetések felülvizsgálásával megoldani. Addig semmiképp, amíg a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet felmérései szerint a bevándorlás egyértelműen pozitív hatással van a gazdaságra. Még akkor sem, ha egyeseknek ez lenne a legegyszerűbb megoldás.
***
A bevándorlás átpolitizálását misem mutatja jobban, mint a számok. A 2007-ben kezdődő pénzügyi krízis jóval viaszavetette az Európába tartó bevándorlási hullámot. Az irreguláris helyzetben lévő bevándorlók száma mintegy 50%-kal csökkent 2010-ben. A kanári szigeteken a 2 246 előző évi partraszállás helyett csak 196 csónak érkezett 2010-ben, vagyis mintegy 91,3%-os esés következett be a spanyol minisztérium adatai szerint.
A pszichopata akciókat valóban túlzó egyszerűsítés a jobboldali pártok térnyeréséből levezetni, hiszen a faji ideológiában gyökerező ária elméletek nem először nyilvánulnak meg egyéni pszichopata formában.(Ha még emlékeznek rá, 2004-ben egy hasonló ideológiai ihletésű fiatalember égetett izraeli zászlót a Magyar Rádió épülete előtt). Hasonlóképpen, már-már a perverzitás határát súrolja azt fontolgatni, hogy ha Breivik muzulmánellenes volt, akkor miért a honfitársaira támadt, és nem a muzulmánokra? A kérdést talán úgy lenne érdemesebb feltenni, hogy egy-egy ámokfutó feltűnését valójában mennyire segítik politikai pártok, mozgalmak, vagy a „kor szelleme”.
A korszellem Európában pedig egyáltalán nem kedvező. Ha a norvég öldöklő manifesztójában összegyűjtötte az összes európai állam radikális és szélsőjobboldali szervezetét, mint lehetséges szövetségeseket, akkor feltételezhetjük, hogy befolyásolták őt a jelenleg élő jobboldali ideológiák.
Ha pedig a jobboldal valós politikai befolyását nézzük, akkor azt látjuk, hogy Nyugat-Európában folytak és folynak érdemi viták a bevándorlásról. Ennek ellenére, a jobboldali populizmus befolyása éppen egy hónapja vetette vissza, vagy tizenöt évvel, az Európai építményrendszert. 1995-ben egyesítették ugyanis az Európai határokat a schengeni rendszerbe. Ennek a rendszernek most a felbomlását éljük meg, ami történelmi léptékkel sokkal nagyobb aggodalmat jelenthet, mint egy őrült ámokfutó.
Ki, mennyit és miért engedett a bevándorlás ellenes nyomásnak az elmúlt hónapokban?
„Kicsit” feladtuk Schengent
A norvég öldöklésre reagálva, Zapatero és Cameron miniszterelnökök voltak az elsők, akik politikai választ sürgettek. Véleményük szerint ez a „nagyon súlyos eset európai választ igényel a szabadság, a demokrácia nevében. Arra kell kérni az embereket, hogy utasítsák el a radikalizmust és reagáljanak a xenofóbiára”. Az El Pais kommentátora szerint viszont a nacionalizmustól és xenofóbiától színezett politikai extrémizmus már rég megszűnt tabunak lenni, amikor olyan megbecsült politikusok, mint Nicolas Sarkozy, Angela Merkel vagy David Cameron azt hangoztatják, hogy „a multikulturalizmus kudarcot vallott.”
A kommentátort igazolja az áprilisi olasz-francia akció, a tunéziai bevándorlókkal Franciaországba indított vonat, ami pontot tett az évtizedekig elhúzódó bevándorlási huzavonára. Ezt azonban nem az együttműködés kialakításával, vagyis a brüsszeli zsargonnal élve, több Európával, hanem a schengeni övezet szabályainak szigorításával, tehát kevesebb Európával, tette meg!
Mi is történt áprilisban? A déli bevándorlók és az Északi liga nyomásában, az olasz kormány olyan gyufát húzott elő, ami aztán a franciák, és a dánok égettek tovább. Amint az már köztudott, a Lampedúzára és más szigetekre érkezett bevándorlók Fekete-Afrikából származó, líbiai vendégmunkások. A bevett eljárás szerint, az Afrikából csónakon érkező bevándorlókat, a mentés és az orvosi ellátás után, fogadó központokba szállítják. Olaszországban mintegy 20 ilyen tábor van. Itt döntenek a sorsukról, elviekben a menekültekről szóló genfi egyezmény és az emberi jogi charta alapján. A tény, hogy ez a két alapokmány az elmúlt évtizedben jelentősen sérült, nem változtat azon, hogy az európai államoknak elvileg kötelesességük lenne menekült státuszt adni a politikai menekülteknek. A papírok és kifejezett úti cél nélküli, úgynevezett gazdasági - népnyelven csak irregulárisnak vagy illegálisnak hívott - migránsokat ellenben a kibocsájtó országba szállítják vissza.
Bár az olasz hatóságok az elmúlt években nagy gyakorlatot szereztek a csónakosok kezelésében, az egyértelmű, hogy a 8 500 ember befogadására alkalmas lampedúzai tábor nem tudott ellátni 25 ezer tunéziai menekültet. További nehézséget okozott az is, hogy a bevándorlók egyszerre jöttek. Ezért a hatóságoknak újabb erőket kellett felsorakoztatni, átalakítani a sziget életét, és új migrációs válságközpontot is létrehoztak a miniszterelnöki hivatalhoz csatolva.
Olasz aktivisták elmondása alapján azonban nem volt akkora a vész. A bevándorlókat el tudták szállítani más táborokba, és, a Tunéziával és Egyiptommal is kötött visszafogadási megállapodások értelmében, Olaszország kezdeményezhette a visszaszállítást is (és ezt meg is tette). Az Európai államok, köztük Magyarország, repülőgépeket és hajókat mozgósítottak, amit szintén igénybe lehetett volna venni.
A nagypolitika számára azonban a standard eljárás ez alkalommal nem volt kielégítő. Felsőbb döntésre ideiglenes tartózkodási engedélyt készítettek a bevándorlóknak, és útnak indították őket Franciaország felé. Az akció Európai konzultáció nélkül történt, és azt nagy valószínűséggel csak egy Berlusconi - Sarkozy telefonbeszélgetés előzhette meg.
"Schengen: Europe without internal borders
The free movement of persons is a fundamental right guaranteed by the EU to its citizens. It entitles every EU citizen to travel, work and live in any EU country without special formalities. Schengen cooperation enhances this freedom by enabling citizens to cross internal borders without being subjected to border checks. The border-free Schengen Area guarantees free movement to more than 400 million EU citizens, as well as to many non-EU nationals, businessmen, tourists or other persons legally present on the EU territory."
Az Unió elítélte, de mégsem
Az Európai Bizottság először elítélte az olaszokat, hogy a bevett eljárás helyett propagandacélokra használják a bevándorlókat, és ideiglenes tartózkodási engedélyekkel, vonaton indítottak útnak több száz embert Franciaország felé. Majd a Tanács közbenjárásával, júniusban módosították a schengeni gyakorlatot, hogy egy „erősebb kooperációt hozzanak létre.” Míg a konzervatív beállítottságú, és a szélsőjobbal kokettáló olaszok és a franciák meghúzták a vészféket, a spanyolok kétségbe vonták az eljárás hitelességét.
A spanyolok valahogy nem félnek annyira az Európát esetlegesen ellepő menekültektől: 1994 óta, amikor az első afrikai csónak kötött ki a Kanári szigeteken, Spanyolország 2 890 bevándorló hajót fogadott a tenger felől, ami csak töredéke azoknak a latin-amerikai és kelet-európai bevándorlónak, aki más úton érkeztek a kontinensre. A téma Katalónián kívül, tulajdonképpen sohasem volt igazi kampánysláger, még akkor sem, amikor 2005-ben Zapatero kormánya hétszázazer bevándorlót legalizált. A legutóbbi helyhatósági választásokat bezsebelő Néppárt is inkább a terrorizmussal pofozgatta az ellenségképet, mint a bevándorlókkal.
Nem a bevándorlókat szidják a tetőző munkanélküliség miatt sem. A bevándorlási államtitkár, Ana Terrón azt nyilatkozta márciusában, hogy a célországokkal és a kibocsátó országokkal egyeztetve kell a bevándorlók problémáját megoldani, mert „immorális azokat felelőssé tenni, akik egy olyan nemzetközi rendszerben élnek, amely a kivándorlást idéz elő.” Az idegenekkel való jobb bánásmódot a fizetés emelése mellett, a 15-M mozgalom felvette a követelései közé.
A bevándorlásügy már régóta a politika propagandája
Olaszországban más a politikai háttér. A Liga Norte nevezetű politikai formációnak a bevándorlókat már régóta a zászlójára tűzte, és vezetőjük munkatáborokat ötletét is felvetette, amikor, az afrikai bevándorlók 2010-es lázadása társadalmi konfliktusba torkollott Kantabriában, ahol gyümölcsöt szedtek.
Az egész Európában előretörő jobboldallal versenyfutásban, a szocialisták is kénytelenek voltak keményebb politikával előállni. Az Európai Parlamentben a szocialisták is megszavazták az „európai visszaszállítás direktíváját”, ami azt jelenti, hogy a papírok nélkül érkezők kb. 18 hónapig lehetnek internálótáborokban (pontosan Spanyolországban 42 napig , Franciaországban 32 napig). Ha nem önkéntesen mennek haza, akkor 5 évig nem jöhetnek be Európába.
Hiába hívta fel ekkor Parlament figyelmét Jacques Delors, az Európa Bizottság volt elnöke és Michel Rochard, volt francia miniszterelnök arra, hogy az intézkedés nem garantálja az emberi alapjogokat, a kiskorúak fogva tartása jogilag nem védhető, illetve a kitoloncolás maradandó nyomokat hagyhat az emberekben, és megfoszthatja őket az alapjogaiktól, mint a menedékjog, vagy a családi egyesítés. Szavaikat elmosta a francia EU-s elnökség a nemzeti identitásról szóló vitával.
A direktíva egyértelműen az európai bevándorlási politika szigorításához vezetett. Az „önkéntes” visszatérésre immár csak 4 hétig van lehetőség. Felállították a Frontex nevezetű szolgálatot, évi mintegy 68 millió euró költségvetéssel, ami az embercsempészek hajóját radaron és szateliten detektálja, így elvileg meg tudja előzni a vízbe fulladást, és egyben ellenőrzi a partokat. Ezen kívül közös bevándorlási alapot hoztak létre, és visszafogadási egyezményeket kötöttek egy sor afrikai országgal, ez a „kültelki” deportáló táborok helyett.
Közös bevándorláspolitika helyett, a szabadságjogok korlátozása
‘We should not leave it only up to the member states at our external borders to deal with extraordinary migratory situations,’ Malmstroem said.
Olaszország, Spanyolország és Franciaország már tíz éve lobbizik Brüsszelben, azért, hogy más országok is átérezzék a védfal szerepéből fakadó hátrányokat, és közös pénzből kezeljék az ügyet. Ez lett volna a közösségi megoldás, ha a kormányok nem engedtek volna a jobboldalnak.
A bevándorlásra vonatkozó, és a magyar elnökség alatt elfogadott tanácsi következtetés szerint „az EU-nak egyrészt fenn kell tartania és meg kell szilárdítania a menedék, illetve vedelem biztosítására vonatkozó hagyományait, másrészt megfelelő eszközökről is rendelkeznie kell annak megakadályozására, hogy gazdasági migránsok tömegesen törvénytelenül átlepjek a határokat”. Amellett, hogy a szöveg felettébb kétértelműen nyilatkozik a harmadik országokbeli fejlesztések és a biztonsági költések szükséges arányairól, a legtámadhatóbb pontja, hogy manapság a gazdasági indok és a politikai üldöztetés nem választható ketté (ld. pl. Szudáni háború), nincsenek tehát tisztán politikai migránsok. (Az Európai Tanács megállapodott arról is 2012-ig meg kell valósítani a közös európai menekültügyi rendszert, amely magas szintű védelmet kínál es csökkenti a tagállamok menekültügyi rendszerei közötti eltéréseket.) Sajnálatos módon ide vezetett az arab tavasz és a jobboldali pártok szorítása: Európa bezáródásához. Pedig ezt másképpen is meg lehetett volna oldani.
***
A madridi Sol téren táborozó 15 M mozgalom egyik követelése sokaknak meglepő lehet: a „spanyol forradalmárok” a gazdasági helyzet javítása mellett azt követelték, hogy emberségesen bánjanak az idegenekkel. Amennyire szükség van a közös bevándorlás politikára, annyira szükségtelen ezt az európai alapvetések felülvizsgálásával megoldani. Addig semmiképp, amíg a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet felmérései szerint a bevándorlás egyértelműen pozitív hatással van a gazdaságra. Még akkor sem, ha egyeseknek ez lenne a legegyszerűbb megoldás.
***
A bevándorlás átpolitizálását misem mutatja jobban, mint a számok. A 2007-ben kezdődő pénzügyi krízis jóval viaszavetette az Európába tartó bevándorlási hullámot. Az irreguláris helyzetben lévő bevándorlók száma mintegy 50%-kal csökkent 2010-ben. A kanári szigeteken a 2 246 előző évi partraszállás helyett csak 196 csónak érkezett 2010-ben, vagyis mintegy 91,3%-os esés következett be a spanyol minisztérium adatai szerint.
2011. július 25., hétfő
Belülről hasad az európai modell?
Miután a média a szörnyű norvég mészárlás körülményeit taglalta napokig, ma végre felmerült a kérdés: volt-e társadalmi támogatása Norvégiában vagy Európában ennek az őrültnek, aki „a kulturális marxizmustól és iszlám térnyeréstől” kívánta megvédeni hazáját. Reménykedhetünk benne, hogy az ámokfutó tette csak elrettenti az európaiakat a zsákutcába vivő szélsőséges véleményektől. Mert az emberi természet bőrszíntől függetlenül képes a szörnyűségekre.
A média jelenlegi tanácstalansága azonban még a másik oldalra is billentheti az ügyet. Bár a CNN a a líbiai háborús tudósítót, Nic Robertsont is Norvégiába küldte, talán nem volt a legjobb döntés az English Defense League elnökének a szájába nyomni a mikrofont. Más neo-náci ideológiák mellett, rájuk hivatkozott ugyanis Breivik manifesztója, az apránként világot látó kommunikációs terv részeként.
Nem hiába, hogy a norvégok nem adtak médianyilvánosságot a kihallgatásának: ahogy az arab országokban sem adják a nemzeti televízióba az iszlám szélsőségeseket, nincs szükség rá, hogy Európában terroristák véleményét hallgassuk.
A kérdésre válaszul tehát, norvég oldalról a politikusok azt hangsúlyozzák, hogy Breivik nem élvezett társadalmi támogatást, és, hogy tette nem fogja megváltoztatni a nyitott társadalom alapvető értékeit. Amennyire támogatható ez a kivételes hozzáállás, annyira kétségtelen az is, hogy egyes európai országok jobbra tolódásával, egyre több lett a hivatalosan megfogalmazott intolerancia, és a szélsőségesekkel kötött politikai kompromisszum.
Ijesztő volt látni, amikor Belgiumban, a federáció évekig elhúzódó vergődésével, felbomlott az a „cordon sanitaire” -nek nevezett megállapodás, aminek értelmében a belga és főkép a flamand parlament, a kilencvenes évektől fogva távol tartotta a szélsőjobboldali Vlaams Blokot, nem beszélve a már korábban bekövetkezett holland Pim Fortuyn, illetve a dán People’s party fordulatáról.
A populista és bevándorlás ellenes véleményeket nem olyan régen már politikai akciók is követték, amik természetesen, az Európai Unió közösségi vívmányaival ellenkező előjelűek. Dánia csak pár hete vezette be a határellenőrzést a szélsőjobb nyomására, és a nyugdíjreform megszavazásáért cserébe, és még két hónap sem telt el azóta, hogy Olaszország a La Destrának engedve -és Franciaország támogatásával- kérelmet nyújtott be a schengeni határok „ideiglenes visszaállításának” lehetőségére, amit - sokak megdöbbenésére - végig is vittek az Unión. Ezt az esetet érdemes lesz közelebbről is megvizsgálni.
A média jelenlegi tanácstalansága azonban még a másik oldalra is billentheti az ügyet. Bár a CNN a a líbiai háborús tudósítót, Nic Robertsont is Norvégiába küldte, talán nem volt a legjobb döntés az English Defense League elnökének a szájába nyomni a mikrofont. Más neo-náci ideológiák mellett, rájuk hivatkozott ugyanis Breivik manifesztója, az apránként világot látó kommunikációs terv részeként.
Nem hiába, hogy a norvégok nem adtak médianyilvánosságot a kihallgatásának: ahogy az arab országokban sem adják a nemzeti televízióba az iszlám szélsőségeseket, nincs szükség rá, hogy Európában terroristák véleményét hallgassuk.
A kérdésre válaszul tehát, norvég oldalról a politikusok azt hangsúlyozzák, hogy Breivik nem élvezett társadalmi támogatást, és, hogy tette nem fogja megváltoztatni a nyitott társadalom alapvető értékeit. Amennyire támogatható ez a kivételes hozzáállás, annyira kétségtelen az is, hogy egyes európai országok jobbra tolódásával, egyre több lett a hivatalosan megfogalmazott intolerancia, és a szélsőségesekkel kötött politikai kompromisszum.
Ijesztő volt látni, amikor Belgiumban, a federáció évekig elhúzódó vergődésével, felbomlott az a „cordon sanitaire” -nek nevezett megállapodás, aminek értelmében a belga és főkép a flamand parlament, a kilencvenes évektől fogva távol tartotta a szélsőjobboldali Vlaams Blokot, nem beszélve a már korábban bekövetkezett holland Pim Fortuyn, illetve a dán People’s party fordulatáról.
A populista és bevándorlás ellenes véleményeket nem olyan régen már politikai akciók is követték, amik természetesen, az Európai Unió közösségi vívmányaival ellenkező előjelűek. Dánia csak pár hete vezette be a határellenőrzést a szélsőjobb nyomására, és a nyugdíjreform megszavazásáért cserébe, és még két hónap sem telt el azóta, hogy Olaszország a La Destrának engedve -és Franciaország támogatásával- kérelmet nyújtott be a schengeni határok „ideiglenes visszaállításának” lehetőségére, amit - sokak megdöbbenésére - végig is vittek az Unión. Ezt az esetet érdemes lesz közelebbről is megvizsgálni.
2011. július 6., szerda
Demokratikus királyság?
A tényeket már máshol megírták, megírtuk. A nyugati sajtó nagy része átvette a marokkói belügyminiszter által közzétett számokat, azt, hogy 72,6%-os részvételi arány mellett, 98,5%-os igennel szavazták volna meg a marokkóiak az új alkotmányt. Ez természetesen a legkevésbé sem ellenőrizhető, ha a kb. 300 választási megfigyelő jutott a 40 000 ezer szavazóhelyiségre, ha a nemzetközi újságírókat kijelölt útvonalon vezették körbe, attól az urnától, ahol a király szavazott, a sajtószobáig. Mi megint nem a kitaposott úton mentünk, és az alapján, amit láttunk, a közölt végeredmény, finoman szólva is kétséges.
Minden más azonban viszonyítás kérdése. A Nyugati demokráciák nézőpontjából, akik már a népszavazás előtt gratuláltak a királynak az új alkotmányhoz (sic! Furcsa, hogy ez az újabb diplomáciai baklövés senkinek sem tűnt fel?), ez a fajta az alkotmányozási folyamat antidemokratikus. Maga a tény, hogy a király egy szűk testület kinevezésével alkotmánymódosítást indítványoz, azt többé kevésbé megkonzultálja a parlamenti pártokkal, bejelenteti a mecsetekben, és lenyomja az emberek torkán, kívül esik a modern demokratikus kereteken, és csak kevés Európai államban történik meg…
A tartalommal kapcsolatban azonban több a jó hír. A monarka valóban, továbbra is magánál tartja a politikai hatalmat, a vallási hatalmat és a katonaságot. Sőt, az igazságszolgáltatást is ő fogj ellenőrizni, mert az Igazságügyi minisztérium ellen, ami eddig a bíróságot felügyelte, nem kevés panasz érkezett. Rachid Niny, az Al Masae sajtócsoport ügyével vannak tele a lapok, aki az Argana kávéház felrobbantásáért a börtönökben uralkodó helyzetért vádolta az államot, és akit a büntetőjog alapján ítéltek el, a sajtótörvény helyett. Amellett, hogy tényleg abszurd az a feltételezés, hogy a kormány bármennyire is benne lehetett egy turisztikai központ felrobbantásában…a börtönök állapota miatti tiltakozásnak pedig hosszú története van, tehát Rachid Niny vádjai sem látszanak megalapozottnak.
Viszont egy emberrel sem találkoztam, még a tüntetők közül sem, aki úgy ellenezte volna a bevezetett változásokat, hogy államformát akart volna váltani. Ha pedig nincsen ilyen egyöntetű akarat, akkor onnantól nem is lehet egyik napról a másikra egy abszolút monarchia teljes átalakulását várni.
A helyi politikai kultúra viszonylatában, az alkotmány sok olyan rendelkezést tartalmaz, amelyek tényleg előre vihetik az országot. Ilyen mindjárt a szabad vallásgyakorlás.EZ eddig nem volt explicite leírva. Az alkotmány elveszi a király szentségét, egy lépés előre a politika és a vallás kettéválasztásában, és igen, még mindig muzulmán államot kiállt ki. (A marokkói jog a sharia és a francia jogalkotás keveréke). De nem arról vitáztak-e az európai államok pár éve, hogy bele kell-e venni a kereszténységet az alkotmány első sorába?
Vajon hány Európai állam alkotmánya mondja ki, hogy a nemzetközi emberi jogi egyezmények elsőbbséget élveznek a nemzeti törvényekkel kapcsolatban?
Nagy előrelépést jelent az is, hogy immár törvény tiltja meg a „mindenfajta diszkriminációt”, beleértve a faji, nemi diszkriminációt és a fogyatékosok jogait. Több fogyatékosok jogait védő szervezettel beszéltem, akik ugyan még nem elégedettek, hiszen a fogyatékosokat az állam nem ismeri el teljes értékű polgárokként, de értékelik ezt az antidiszkriminációs paragrafust, ha az a gyakorlatban is megvalósulhat. A nők jogaival kapcsolatban, a 2004-es családjogi reform már letette a mérföldkövet. A jogi alap megvan ahhoz, hogy egy nő ugyanolyan jól jöjjön ki egy válásból, mint egy férfi, és, hogy egy lány 18 éves kora előtt ne mehessen férjhez. Az öröklés viszont a sharia szerint, még mindig a fiúra száll.
Az akadály mégis inkább a mentalitásban van, mint a törvényben. Így történhet meg, hogy egy marrakeshi családjogi ügyvéd 4 hónap alatt válik el a feleségétől (erre kétszer is visszakérdeztem), a volt feleség a javak felét viszi, míg egy berber családban, a Rif-térségben és dél-Marokkóban évekig húzódik a válás a társadalmi szokások és kötések miatt…
Az alapokmány garantálja a korrupciós és versenyhivatal, és az ombudsman függetlenségét. Ugyan a korrupcióellenes hivatal állami költségvetésből él, de… legalább létezik. Kelet-Európaiként a legjobban az tetszik, hogy a parlamenti képviselők és a kormánytagok immunitásának is vége. A korábbi gyakorlatban könnyebb volt egy képviselő ellen bizalmatlansági eljárást kezdeményezni, mint büntetőeljárás alá vonni (és még a király is elismerte, hogy a Parlament harmada drogügyekben van benne). Külön tetszik, hogy a számvevőszéknek egyenesen büntetőjogi hatásköre van. Tehát kivizsgál, majd elindítja az eljárást.
A puding próbája az evés, az új alkotmány és a hozzá kapcsolódó Emberjogi Akcióterv igazi próbája az alkalmazása lesz. A törvényalkotástól, a szociális igazságosságot a társadalmi különbségek kiegyenlítődését várják a marokkóiak, és persze, az európaiak is.
Minden más azonban viszonyítás kérdése. A Nyugati demokráciák nézőpontjából, akik már a népszavazás előtt gratuláltak a királynak az új alkotmányhoz (sic! Furcsa, hogy ez az újabb diplomáciai baklövés senkinek sem tűnt fel?), ez a fajta az alkotmányozási folyamat antidemokratikus. Maga a tény, hogy a király egy szűk testület kinevezésével alkotmánymódosítást indítványoz, azt többé kevésbé megkonzultálja a parlamenti pártokkal, bejelenteti a mecsetekben, és lenyomja az emberek torkán, kívül esik a modern demokratikus kereteken, és csak kevés Európai államban történik meg…
A tartalommal kapcsolatban azonban több a jó hír. A monarka valóban, továbbra is magánál tartja a politikai hatalmat, a vallási hatalmat és a katonaságot. Sőt, az igazságszolgáltatást is ő fogj ellenőrizni, mert az Igazságügyi minisztérium ellen, ami eddig a bíróságot felügyelte, nem kevés panasz érkezett. Rachid Niny, az Al Masae sajtócsoport ügyével vannak tele a lapok, aki az Argana kávéház felrobbantásáért a börtönökben uralkodó helyzetért vádolta az államot, és akit a büntetőjog alapján ítéltek el, a sajtótörvény helyett. Amellett, hogy tényleg abszurd az a feltételezés, hogy a kormány bármennyire is benne lehetett egy turisztikai központ felrobbantásában…a börtönök állapota miatti tiltakozásnak pedig hosszú története van, tehát Rachid Niny vádjai sem látszanak megalapozottnak.
Viszont egy emberrel sem találkoztam, még a tüntetők közül sem, aki úgy ellenezte volna a bevezetett változásokat, hogy államformát akart volna váltani. Ha pedig nincsen ilyen egyöntetű akarat, akkor onnantól nem is lehet egyik napról a másikra egy abszolút monarchia teljes átalakulását várni.
A helyi politikai kultúra viszonylatában, az alkotmány sok olyan rendelkezést tartalmaz, amelyek tényleg előre vihetik az országot. Ilyen mindjárt a szabad vallásgyakorlás.EZ eddig nem volt explicite leírva. Az alkotmány elveszi a király szentségét, egy lépés előre a politika és a vallás kettéválasztásában, és igen, még mindig muzulmán államot kiállt ki. (A marokkói jog a sharia és a francia jogalkotás keveréke). De nem arról vitáztak-e az európai államok pár éve, hogy bele kell-e venni a kereszténységet az alkotmány első sorába?
Vajon hány Európai állam alkotmánya mondja ki, hogy a nemzetközi emberi jogi egyezmények elsőbbséget élveznek a nemzeti törvényekkel kapcsolatban?
Nagy előrelépést jelent az is, hogy immár törvény tiltja meg a „mindenfajta diszkriminációt”, beleértve a faji, nemi diszkriminációt és a fogyatékosok jogait. Több fogyatékosok jogait védő szervezettel beszéltem, akik ugyan még nem elégedettek, hiszen a fogyatékosokat az állam nem ismeri el teljes értékű polgárokként, de értékelik ezt az antidiszkriminációs paragrafust, ha az a gyakorlatban is megvalósulhat. A nők jogaival kapcsolatban, a 2004-es családjogi reform már letette a mérföldkövet. A jogi alap megvan ahhoz, hogy egy nő ugyanolyan jól jöjjön ki egy válásból, mint egy férfi, és, hogy egy lány 18 éves kora előtt ne mehessen férjhez. Az öröklés viszont a sharia szerint, még mindig a fiúra száll.
Az akadály mégis inkább a mentalitásban van, mint a törvényben. Így történhet meg, hogy egy marrakeshi családjogi ügyvéd 4 hónap alatt válik el a feleségétől (erre kétszer is visszakérdeztem), a volt feleség a javak felét viszi, míg egy berber családban, a Rif-térségben és dél-Marokkóban évekig húzódik a válás a társadalmi szokások és kötések miatt…
Az alapokmány garantálja a korrupciós és versenyhivatal, és az ombudsman függetlenségét. Ugyan a korrupcióellenes hivatal állami költségvetésből él, de… legalább létezik. Kelet-Európaiként a legjobban az tetszik, hogy a parlamenti képviselők és a kormánytagok immunitásának is vége. A korábbi gyakorlatban könnyebb volt egy képviselő ellen bizalmatlansági eljárást kezdeményezni, mint büntetőeljárás alá vonni (és még a király is elismerte, hogy a Parlament harmada drogügyekben van benne). Külön tetszik, hogy a számvevőszéknek egyenesen büntetőjogi hatásköre van. Tehát kivizsgál, majd elindítja az eljárást.
A puding próbája az evés, az új alkotmány és a hozzá kapcsolódó Emberjogi Akcióterv igazi próbája az alkalmazása lesz. A törvényalkotástól, a szociális igazságosságot a társadalmi különbségek kiegyenlítődését várják a marokkóiak, és persze, az európaiak is.
2011. június 27., hétfő
Referendum Marokkóban
VI. Mohammed június 17-én tette közzé az új alkotmány szövegét, amit három hónapon keresztül vitattak meg a pártok. Két hetet adott az embereknek, hogy értelmezzék a szöveget, a szavazás most pénteken lesz. Kisebb tüntetések vannak Casablancában és Rabatban, de arra lehet számítani, hogy a reformalkotmány átmegy. Majdnem kereszteztük a király útját Tetouan felé :)
Később részletesen.
Később részletesen.
2011. június 26., vasárnap
Az elégedetlenek Madridban
2011-06-12
Madridban még mindig az utcán vannak az „elégedetlenek”. A kerületekben állandósították a vasárnapi gyűléseket, ahol többek elmondása szerint, nehézkes a döntéshozás, annyira demokratikus. Még a sikkes Salamanca negyedben is alakult egy forradalmi bizottság, pedig a kerület az idősödő spanyol felsőréteg fészke. Három évig laktunk ott.
Az igazi probléma mégsem a döntéshozás mikéntje, hanem az, hogy – az önkormányzati választásokon elsöprő Néppárti győzelem után – a bizottságoknak nincsen valós tárgyalópartnerük. A Néppártnak láthatóan teljesen mindegy, hogy mi történik az utcán, és politikai csatorna nélkül, a bizottságok egyre kevesebb eséllyel maradnak fenn. A mozgalmat átfogó politikai erő alapításáról pedig még nemigen született döntés.
Egy dolgot azonban fontos tisztázni. Ellentétben a nemzetközi sajtó vélekedésével, ezek az emberek nem csupán, vagy nem főként a gazdasági problémák miatt mentek az utcára. Azt megtehették volna a 3 és fél éve tartó gazdasági krízis alatt, máskor is. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy a társadalom egyes csoportjai, a múltbeli események kapcsán, azt érezték, hogy véleményük nincsen megfelelően képviselve a spanyol kétpártrendszerben. Az addig elfojtott elégedetlenséget egyértelműen az arab tavasz vitte ki az utcára.
A névtelenek („Anonymous”) nevezetű internetes csoport például akkor hördült fel, amikor a márciusban életbe lépett „ley Sinde” szigorúan korlátozta az internetes letöltéseket. Ugyanez a csoport jutott be nemrég az USA hatósági adatbankjába, a török, jordán, egyiptomi marokkói és bahreini kormány rendszerébe, intézett komplex támadást az FMI ellen a „Görög művelet”nek hívott akcióval , amivel a Valutaalap kölcsönpolitikáját támadták, és kommunikációjukban, az átláthatóság, az emberi jogok és a szólásszabadság mellett álltak ki.
Derültséget okozott az, ahogyan a névteleneket üldöző spanyol rendőrség, a terrorizmus elleni harcban elsajátított szókészletével, többször is a szervezet „lefejezéséről” értekezett (cúpula). Hiszen az Anonymous lényege éppen az, hogy nincsen kupolája, mindenki csatlakozhat hozzájuk, akinek van számítógépje és megtalálja a szervert. A legenda szerint, mielőtt ezek az internauták az utcára mentek volna a Guy Fawkes maszkokkal (V for vendetta c. filmből), azt sem tudták, hányan vannak.
Szintén spontán tömörülés a „Democracia real ya!”. Az ő szlogenjük a korrupció ellenesség, és kifejezetten erősek azokban a régiókban, Valencia, Alicante, ahol köztudott, az önkormányzat irdatlan mennyiségű építkezési kenőpénzt szivárogtattott el mindenki szeme láttára. A “PP és a PSOE son la misma mierda” kiabálták a májusi lázban, ami a kétpártrendszert fenntartó választási rendszer reformját követelte.
Májusban az „igazi demokraták”, más szervezetekkel együtt, és nagy társadalmi támogatással a hátuk mögött összeírtak egy tucat konkrét követelést, és mindvégig hangsúlyozták, hogy eredményeket akarnak. Éppen a kormányzó párt válaszolta vissza nekik azt, ami aztán egyes médiumoknak kapóra jött a spanyol tűntetések egyszerű értelmezéséhez: „Ezeknek a fiataloknak a nagy része nem vett részt a demokratikus átalakulásban, a gazdasági válság súlyosan érinti őket, de tulajdonképpen nincsenek tisztában a politikával”. Erre egy madridi polgár csak azt válaszolta az El Pais hasábján „Lehet, hogy Önök megélték a diktatúra átalakulását demokráciává, de mi most demokrácia helyett igazi demokráciát akarjuk, és ezért valószínűleg Önöknek kellene jobban a politikával foglalkozni.” Egyenlőre úgy néz ki, hogy a PP-t visszaszavazó önkormányzati választásokon a nagypolitika nyer, pedig a közvéleménykutatások szerint, a 15-M mozgalom követeléseinek a spanyolok 71%-a most is igazat ad.
Madridban még mindig az utcán vannak az „elégedetlenek”. A kerületekben állandósították a vasárnapi gyűléseket, ahol többek elmondása szerint, nehézkes a döntéshozás, annyira demokratikus. Még a sikkes Salamanca negyedben is alakult egy forradalmi bizottság, pedig a kerület az idősödő spanyol felsőréteg fészke. Három évig laktunk ott.
Az igazi probléma mégsem a döntéshozás mikéntje, hanem az, hogy – az önkormányzati választásokon elsöprő Néppárti győzelem után – a bizottságoknak nincsen valós tárgyalópartnerük. A Néppártnak láthatóan teljesen mindegy, hogy mi történik az utcán, és politikai csatorna nélkül, a bizottságok egyre kevesebb eséllyel maradnak fenn. A mozgalmat átfogó politikai erő alapításáról pedig még nemigen született döntés.
Egy dolgot azonban fontos tisztázni. Ellentétben a nemzetközi sajtó vélekedésével, ezek az emberek nem csupán, vagy nem főként a gazdasági problémák miatt mentek az utcára. Azt megtehették volna a 3 és fél éve tartó gazdasági krízis alatt, máskor is. Sokkal inkább úgy tűnik, hogy a társadalom egyes csoportjai, a múltbeli események kapcsán, azt érezték, hogy véleményük nincsen megfelelően képviselve a spanyol kétpártrendszerben. Az addig elfojtott elégedetlenséget egyértelműen az arab tavasz vitte ki az utcára.
A névtelenek („Anonymous”) nevezetű internetes csoport például akkor hördült fel, amikor a márciusban életbe lépett „ley Sinde” szigorúan korlátozta az internetes letöltéseket. Ugyanez a csoport jutott be nemrég az USA hatósági adatbankjába, a török, jordán, egyiptomi marokkói és bahreini kormány rendszerébe, intézett komplex támadást az FMI ellen a „Görög művelet”nek hívott akcióval , amivel a Valutaalap kölcsönpolitikáját támadták, és kommunikációjukban, az átláthatóság, az emberi jogok és a szólásszabadság mellett álltak ki.
Derültséget okozott az, ahogyan a névteleneket üldöző spanyol rendőrség, a terrorizmus elleni harcban elsajátított szókészletével, többször is a szervezet „lefejezéséről” értekezett (cúpula). Hiszen az Anonymous lényege éppen az, hogy nincsen kupolája, mindenki csatlakozhat hozzájuk, akinek van számítógépje és megtalálja a szervert. A legenda szerint, mielőtt ezek az internauták az utcára mentek volna a Guy Fawkes maszkokkal (V for vendetta c. filmből), azt sem tudták, hányan vannak.
Szintén spontán tömörülés a „Democracia real ya!”. Az ő szlogenjük a korrupció ellenesség, és kifejezetten erősek azokban a régiókban, Valencia, Alicante, ahol köztudott, az önkormányzat irdatlan mennyiségű építkezési kenőpénzt szivárogtattott el mindenki szeme láttára. A “PP és a PSOE son la misma mierda” kiabálták a májusi lázban, ami a kétpártrendszert fenntartó választási rendszer reformját követelte.
Májusban az „igazi demokraták”, más szervezetekkel együtt, és nagy társadalmi támogatással a hátuk mögött összeírtak egy tucat konkrét követelést, és mindvégig hangsúlyozták, hogy eredményeket akarnak. Éppen a kormányzó párt válaszolta vissza nekik azt, ami aztán egyes médiumoknak kapóra jött a spanyol tűntetések egyszerű értelmezéséhez: „Ezeknek a fiataloknak a nagy része nem vett részt a demokratikus átalakulásban, a gazdasági válság súlyosan érinti őket, de tulajdonképpen nincsenek tisztában a politikával”. Erre egy madridi polgár csak azt válaszolta az El Pais hasábján „Lehet, hogy Önök megélték a diktatúra átalakulását demokráciává, de mi most demokrácia helyett igazi demokráciát akarjuk, és ezért valószínűleg Önöknek kellene jobban a politikával foglalkozni.” Egyenlőre úgy néz ki, hogy a PP-t visszaszavazó önkormányzati választásokon a nagypolitika nyer, pedig a közvéleménykutatások szerint, a 15-M mozgalom követeléseinek a spanyolok 71%-a most is igazat ad.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)