A múlt heti bejegyzés tárgyát folytatva, egy, a BKV-n történt esetet mesélek el. Az ügy májusban történt, azóta nem kaptam válaszlevelet. A pótdíjat továbbra sem kívánom befizetni, majd meglátjuk, mi lesz. Íme a panaszlevél:
Pótdíj szám X
Tisztelt Uram/Högyem!
Tisztelt BKV!
Egy május 16-i büntetés miatt kívánok panaszt tenni, egyéb elfoglaltságaim azonban nem tették lehetővé, hogy ezt a - reményeim szerint elég részletes - panaszlevelet előbb megfogalmazzam. Ebben az ügyben egyébként, május 25-én már jártam Akácfa utcai irodájukban, ahol kolleganőjüktől kaptam meg a panasziroda emélcímét.
Előre bocsájtom, hogy én személy szerint elégedett vagyok a BKV szolgáltatásaival, véleményem szerint a közlekedés Budapesten –más európai nagyvárosokhoz képest is – jól szervezett és gyors. Az ellenőrök a legtöbb esetben udvariasak, bár az kifogásolható, hogy balesetveszélyesen elállják a metró mozgólépcsőjének be-és kijáratát. Én bérlettel rendelkezem, nagyon ritkán fordul elő velem, hogy fizetés nélkül szállok a járműre. Fontosnak tartom, hogy az emberek felelősnek érezzék magukat, korrekten vegyék igénybe a szolgáltatásokat, és ne próbáljanak mindig a kiskapukat keresni.
A magam nevében tehát én nem tennék panaszt a BKV ellen. A fent említett időpontban azonban, Belgiumból élő marokkói ismerősömmel közlekedtem pár napig. Ezen idő alatt az urat kétszer akarták megbüntetni a BKV-n, véleményem szerint jogtalanul, és egyszer csapták be a taxisok. A BKV kihasználta az utas „külföldiségét”, ismerősömet, és vele engem is, megkülönböztetés ért.
Az első esetre a szentendrei HÉV-en került sor a 15-i hétvégén. A Szépvölgyi úton szálltunk fel, ahol tehát nincsen pénztár, az ellenőr Békásmegyer után jött. Mivel volt jegyünk Békásmegyerig, kiegészítő jegyet kellett kérjünk. Amikor fizetésre került sor, ismerősöm elővette a reptéri taxistól előző nap visszakapott ezer forintosát. A ellenőr azonban figyelmeztetett, hogy az ezres hamis, és látható kárörömmel közölte, hogy ezt bizony ő nem fogadja el. Nálam elég készpénz nem volt, de felajánlottam két bankkártyát, amit kártyalehúzó híján visszautasított. Végső megoldásként azt ajánlottam, hogy Szentendre végállomáson felveszek pénzt az automatából és a menetjegyet befizetem a pénztárba. Az ellenőrnek láthatóan semelyik megoldási javaslatunk nem tetszett, és én hiába magyaráztam neki bármit is, azt, hogy a vendégemet láthatóan becsapták, vagy azt, hogy éppen a saját születésnapi ebédemre megyünk, ezért az olvadó torta, rendkívül gorombán leszállított minket. Kellemetlenül éreztem magam ezért a fogadtatásért.
A második esetre május 16-án került sor, amikor is a szóban forgó bűntetést kaptam. Ezen a reggelen a 4-6-os villamoson utaztunk a Margit híd budai hídfőjétől a Nyugati pályaudvarig. A Budai hídfőnél vettünk jegyet az automatából, és ismerősöm ezzel a jeggyel a kezében szállt fel a járműre. A villamos olyannyira tömött volt, hogy lélegzetet is alig tudtunk venni, moccanni meg végképp nem lehetett. Semmi esélyünk nem volt a lyukasztóhoz férni, a gép és köztünk legalább 10 ember állt. Franciául és arabul kezdtünk beszélni és nézegettük a jegyet, mire a mellettem álló úr hirtelen elővette a karszalagját, valahonnan, a táskám alól. Úgy döntött, hogy a körülményekkel dacolva ő ellenőrzést tart. Először még viccesen meg is jegyeztem neki, hogy nem biztos, hogy sokáig fog jutni ezen a villamoson. Ezek után rá kellett jönnöm, hogy az úr tulajdonképpen csak minket akart ellenőrizni, hiszen könnyű prédaként, az orra előtt volt a szűz jegy (és valószínűleg külföldinek gondolt mindkettőnket). Ekkor már komolyan felhívtam a figyelmét arra, hogy mi sem tudunk mozdulni, ahogy ő sem. Mivel végig mellettem állt, egyértelműen láthatta, hogy nem tudtuk kilyukasztani a jegyet. Az ellenőr nem érezte a helyzet komikumát, hajthatatlan volt, és ráadásul keménykedni kezdett az ismerősömmel. Hogy elkerüljem a további lehetséges fejleményeket, - a felek immár üvöltöztek egymással - és barátom se késse le a repülőgépét, felkínáltam az ellenőrnek, hogy büntessen meg engem.
Véleményem szerint ez a két velünk történt – talán kivételes, de talán mindennapi - eset illusztrálja, hogy a külföldieket Budapesten sajnos még mindig éri megkülönböztetés. Kérem panaszomat ezzel a megfontolással bírálják el.
További munkájukhoz sok sikert kívánok.
2011. augusztus 13., szombat
2011. augusztus 7., vasárnap
Balatonátúszás az idősödő úrinővel, mustár nélkül
Tudom, hogy nem tartozik a fő tárgyhoz, mégis megosztanám az e hétvégi balatoni élményeket. A sok pozitív változás után ugyanis, amiket Magyarországon látni, sajnos ismét meg kellett tapasztalnom a régi „mentalitás” legmélyebb bugyrait. Hiába próbáltam, a kritikai érzéket kikapcsolva, élvezni a gyönyörű Balatont, szinte minden vendéglátó egységnél felkopott az állam e két napos üdülés alatt, aminek egyik apropója a Balaton átúszása volt.
Az vitathatatlan, hogy az úszás maga, a hideg víz ellenére, nagy élmény volt. Szombat reggel, a gördülékeny regisztráció és a bíztatással egybekötött orvosi vizsgálat után hamar a vízben találtuk magunkat: három francia és három magyar. Mint azt a szervezők előre elmondták, a harminc méterenként horgonyzó magánhajók valódi vendéglátó egységekként működtek, ahol tetszés szerinti időpontban, tetszés szerinti ideig lehet pihenni, beszélgetni, teázni, és szőlőcukrot enni. Ennek a négyezerötszáz forintos regisztrációs díjba foglalt lehetőségnek nehéz volt ellenállni, ezért mi, a verseny feladása előtt, két pihenőhelyet is igénybe vettük.
Az első hajó a második kilométernél, egy görög nemzeti színű vitorlával hívta fel magára a figyelmet – Görögországban melegebb lehet, gondoltuk - rajta egy bájos házaspár várta a vendégeket, három gyerekkel. A versenyre navigáltak ide az éjszaka. Társasággal, törölközővel és izomlazítóval kínáltak... De a víz csak nem melegedett, így aztán, a második pihenőre már a 3-as kilométernél sort kerítettünk (na jó, valójában a kétezerötszázas bója még látótávolságban volt). Ezen a második, teltsárga színe miatt kiválasztott hajón, egy szintén bájos házaspár várt minket teával. A szótlanul krollozó úszóraj után akkora felüdülés volt ez a pihenő, hogy nem is volt kedvem visszacsobbanni: a Magyar Vizimentő Szövetség ötvenmilliós motorcsónakja már sokkal érdekesebbnek tűnt, mint a fennmaradó táv legyűrésének a vágya.
Feladtam tehát a versenyt a kényelemért. Pedig azt még nem is tudtam, hogy ez volt az utolsó kényeztetés, amiben ezen a kiváló hétvégén részesülni lehetett.
A mentőhajóról - ahol a csoportunkhoz tartozó három franciát is viszontláttam - Bogláron partra szállva az a váratlan ötletünk támadt, hogy ennénk valamit. Hanem, két órakor már csak kolbász volt a kikötői büfében, ezernégyszáz forintért, amit fél óra sor után, meg is rendeltünk. (Mint később megtudtuk, azért nem volt nagyobb választék, mert a tulajdonos „nem tudott elmenni alapanyagokért, mert sok volt a vendég”.) Az idősödő úr, aki a rendelést is nehezen jegyezte meg, sajnos elfelejtett mustárt adni. Ehhez az élvezeti cikkhez még fél órás várakozás után jutottunk hozzá, amikor a kolbászból már csak a vége volt meg. De akkor sem akárhogyan! Az öreg kitette a Glóbusz mustáros flakont a pultra, majd amikor azt egy sóhaj kíséretében megmarkoltam volna, „Csak nem adom oda az egészet!” felkiáltással arra szólított fel, hogy inkább hozzam oda a maradék kolbászokat. Kérésének nyomatékot adva, utánam jött. Biztos, ami biztos, ő inkább saját kézzel kanyarítja oda a mustárt. „50 Forint lesz” jelentette ki a művelet után, az értetlen francia társaság előtt, akik mustár nélkül vágták be a kolbászuk nagy részét. Az öregnek nem tudtam megmagyarázni, hogy ez arrafele megbocsáthatatlan bűn.
Nem térült jobb belátásra az esti szállásadónk se, aki sem sátrazást sem tusolást nem akart megengedni a hajlékában,
de az esti szállásfoglalás előtt még gondoltuk, felnéznénk a badacsonyi pincékbe. Kezdtük a műveletet a legdrágább borászattal, ahova a nyolc órai záráshoz képest, időben érkeztünk. Nem eléggé jó időben: kelletlenül szolgálták fel a 600 Ft per deciliteres bort, snack vagy sajt nem volt.Ez nagyban behatárolta az ízérzékelésünket, arról nem is beszélve, hogy a franciáknak a mustáros ügy után, nehéz volt megmagyarázni a magyar kulináris szokásokat, Badacsony legelegánsabb pincéjében. (A következő helyen már sikerült felfalni hat darab zsíros kenyeret, majd a vendéglőben egy szépen sült fogast.)
A szálláskeresés már csak hab volt a tortán. Szemmel láthatóan, a badacsonyiaknak nem kell vendégeket hajkurászni. A szobákat egy éjszakára nem adják ki, mert, ahogy a telefonba fogalmaztak, „nem igazán éri meg”. Miközben a társaságunk nagy része egy szocreál bútorokkal berendezett, sokágyas szobában talált helyet, négyezer forint per főért (tehát az ötágyas szobát 20 ezer forintért sikerült a tulajnak kiadni), a sátrazást és a zuhanyozást nekem itt nem engedték meg. Egy másik Gesthaus festői szépségű kertjében verhettem le a sátrat.
A host itt viszont kifejezetten kedves volt. Devecserből származó középkorú férfi, aki még a sátrat is segített felverni. Felszabadult örömöm azonban csak addig tartott, amíg a sötétből elő nem botorkált a valódi tulajdonos: egy idősödő úrinő fekete ruhában és sok ékszerrel dekorálva. „Lacikám, nem lehet ám itt a villanyt égetni – mutatkozott be -, hát nem ingyen van az.” Ekkor már kiesett a kezemből a sátorvas. Ez egy felejthetetlen nap volt!
Másnap reggel már új szelek fújtak. Felszakadozott a felhőzet, és hét ágra sütött a nap, ami arra késztetett, hogy eltűnődjek: vajon miért nem erre a napra tervezték a Balaton átúszását? A negatív gondolatot elhesegetve, csillogó víztömeget és a szigligeti várat bámultam. A hangulatot csak fokozta, hogy bundás kenyeret lehetett kapni reggelire. Az idősödő hölgy is megenyhülni látszott, amint látta, hogy reggelit fogyasztok, és mit ad isten, a barátaim is itt fognak reggelizni. Ekkor megmutatta a fehér biedermeier bútorokkal berendezett apartmanját, amit még „egy-két napra is kiad”. Lelkünkre kötötte, hogy reklámozzuk ezt a helyet.
Talán, ha ő nincs ott, vagy ha majd többedmagával rájön, hogy a vendégekkel mindenképpen jól kell bánni, akkor ezt megtesszük, és azt fogjuk gondolni, hogy a táj szépségén túl, másért is érdemes ellátogatni Magyarország e szegletébe. Addig is, a többi történetet megspórolva, inkább visszavonatozom Budapestre.
Az vitathatatlan, hogy az úszás maga, a hideg víz ellenére, nagy élmény volt. Szombat reggel, a gördülékeny regisztráció és a bíztatással egybekötött orvosi vizsgálat után hamar a vízben találtuk magunkat: három francia és három magyar. Mint azt a szervezők előre elmondták, a harminc méterenként horgonyzó magánhajók valódi vendéglátó egységekként működtek, ahol tetszés szerinti időpontban, tetszés szerinti ideig lehet pihenni, beszélgetni, teázni, és szőlőcukrot enni. Ennek a négyezerötszáz forintos regisztrációs díjba foglalt lehetőségnek nehéz volt ellenállni, ezért mi, a verseny feladása előtt, két pihenőhelyet is igénybe vettük.
Az első hajó a második kilométernél, egy görög nemzeti színű vitorlával hívta fel magára a figyelmet – Görögországban melegebb lehet, gondoltuk - rajta egy bájos házaspár várta a vendégeket, három gyerekkel. A versenyre navigáltak ide az éjszaka. Társasággal, törölközővel és izomlazítóval kínáltak... De a víz csak nem melegedett, így aztán, a második pihenőre már a 3-as kilométernél sort kerítettünk (na jó, valójában a kétezerötszázas bója még látótávolságban volt). Ezen a második, teltsárga színe miatt kiválasztott hajón, egy szintén bájos házaspár várt minket teával. A szótlanul krollozó úszóraj után akkora felüdülés volt ez a pihenő, hogy nem is volt kedvem visszacsobbanni: a Magyar Vizimentő Szövetség ötvenmilliós motorcsónakja már sokkal érdekesebbnek tűnt, mint a fennmaradó táv legyűrésének a vágya.
Feladtam tehát a versenyt a kényelemért. Pedig azt még nem is tudtam, hogy ez volt az utolsó kényeztetés, amiben ezen a kiváló hétvégén részesülni lehetett.
A mentőhajóról - ahol a csoportunkhoz tartozó három franciát is viszontláttam - Bogláron partra szállva az a váratlan ötletünk támadt, hogy ennénk valamit. Hanem, két órakor már csak kolbász volt a kikötői büfében, ezernégyszáz forintért, amit fél óra sor után, meg is rendeltünk. (Mint később megtudtuk, azért nem volt nagyobb választék, mert a tulajdonos „nem tudott elmenni alapanyagokért, mert sok volt a vendég”.) Az idősödő úr, aki a rendelést is nehezen jegyezte meg, sajnos elfelejtett mustárt adni. Ehhez az élvezeti cikkhez még fél órás várakozás után jutottunk hozzá, amikor a kolbászból már csak a vége volt meg. De akkor sem akárhogyan! Az öreg kitette a Glóbusz mustáros flakont a pultra, majd amikor azt egy sóhaj kíséretében megmarkoltam volna, „Csak nem adom oda az egészet!” felkiáltással arra szólított fel, hogy inkább hozzam oda a maradék kolbászokat. Kérésének nyomatékot adva, utánam jött. Biztos, ami biztos, ő inkább saját kézzel kanyarítja oda a mustárt. „50 Forint lesz” jelentette ki a művelet után, az értetlen francia társaság előtt, akik mustár nélkül vágták be a kolbászuk nagy részét. Az öregnek nem tudtam megmagyarázni, hogy ez arrafele megbocsáthatatlan bűn.
Nem térült jobb belátásra az esti szállásadónk se, aki sem sátrazást sem tusolást nem akart megengedni a hajlékában,
de az esti szállásfoglalás előtt még gondoltuk, felnéznénk a badacsonyi pincékbe. Kezdtük a műveletet a legdrágább borászattal, ahova a nyolc órai záráshoz képest, időben érkeztünk. Nem eléggé jó időben: kelletlenül szolgálták fel a 600 Ft per deciliteres bort, snack vagy sajt nem volt.Ez nagyban behatárolta az ízérzékelésünket, arról nem is beszélve, hogy a franciáknak a mustáros ügy után, nehéz volt megmagyarázni a magyar kulináris szokásokat, Badacsony legelegánsabb pincéjében. (A következő helyen már sikerült felfalni hat darab zsíros kenyeret, majd a vendéglőben egy szépen sült fogast.)
A szálláskeresés már csak hab volt a tortán. Szemmel láthatóan, a badacsonyiaknak nem kell vendégeket hajkurászni. A szobákat egy éjszakára nem adják ki, mert, ahogy a telefonba fogalmaztak, „nem igazán éri meg”. Miközben a társaságunk nagy része egy szocreál bútorokkal berendezett, sokágyas szobában talált helyet, négyezer forint per főért (tehát az ötágyas szobát 20 ezer forintért sikerült a tulajnak kiadni), a sátrazást és a zuhanyozást nekem itt nem engedték meg. Egy másik Gesthaus festői szépségű kertjében verhettem le a sátrat.
A host itt viszont kifejezetten kedves volt. Devecserből származó középkorú férfi, aki még a sátrat is segített felverni. Felszabadult örömöm azonban csak addig tartott, amíg a sötétből elő nem botorkált a valódi tulajdonos: egy idősödő úrinő fekete ruhában és sok ékszerrel dekorálva. „Lacikám, nem lehet ám itt a villanyt égetni – mutatkozott be -, hát nem ingyen van az.” Ekkor már kiesett a kezemből a sátorvas. Ez egy felejthetetlen nap volt!
Másnap reggel már új szelek fújtak. Felszakadozott a felhőzet, és hét ágra sütött a nap, ami arra késztetett, hogy eltűnődjek: vajon miért nem erre a napra tervezték a Balaton átúszását? A negatív gondolatot elhesegetve, csillogó víztömeget és a szigligeti várat bámultam. A hangulatot csak fokozta, hogy bundás kenyeret lehetett kapni reggelire. Az idősödő hölgy is megenyhülni látszott, amint látta, hogy reggelit fogyasztok, és mit ad isten, a barátaim is itt fognak reggelizni. Ekkor megmutatta a fehér biedermeier bútorokkal berendezett apartmanját, amit még „egy-két napra is kiad”. Lelkünkre kötötte, hogy reklámozzuk ezt a helyet.
Talán, ha ő nincs ott, vagy ha majd többedmagával rájön, hogy a vendégekkel mindenképpen jól kell bánni, akkor ezt megtesszük, és azt fogjuk gondolni, hogy a táj szépségén túl, másért is érdemes ellátogatni Magyarország e szegletébe. Addig is, a többi történetet megspórolva, inkább visszavonatozom Budapestre.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)