Marianna kezében a telefonnal sétált a Tahrír tér felé azon a reggelen. Barna haja az arcát csapdosta, olajos bőrén tükröződött a nap. Hosszan pásztázta a tömeget, és nem félt. Közben én meg arra gondoltam: milyen szerencsém van, hogy itt lehetek vele.
Egyszerűen nem tudtam volna otthon maradni. A sok, tévé előtt elszívott cigaretta már egyébként is az egészségemre ment, akkor már inkább a forradalom menjen az egészségemre, gondoltam. Más kérdés - és ez volt végül a késlekedés oka - hogy erről az elméletről nem sok embert tudtam meggyőzni. Még Hosamot sem, akinek az édesanyja és a testvére Kairó közepén voltak.
Nagyon különbözőek az emberek, véltem, ahogy a forradalom kitörésének harmadik napján, azon a pénteken, a brüsszeli Kairó bárban néztük, hogyan ég a Nemzeti Demokrata Párt épülete. Hosam kezében mobil volt, felváltva hívta a légitársaságot, és az édesanyját, egészen addig, amíg ez utóbbival a vonal meg nem szakadt. Hátborzongató volt megélni, ahogy élőben elvágták az internetet és a telefonvonalakat, és ekkor már éreztük, hogy nem babra megy a dolog. Láncban szívta a cigarettát, de még ekkor sem volt meggyőződve arról, hogy Kairóba kell utazni. Egy külföldi nővel meg végképp nem akart volna a forradalomban landolni, pedig kilenc éve dolgozik pilótaként. Szerinte a felkelést nem tervezték meg rendesen, nagyon rossz irányba megy, én meg biztosan veszélyben lennék. Nem egy forradalmár típus.
Amíg ezen töprengtünk - én mentem volna, ő nem vagy talán, majd később -, a füstből két tizenhét év körüli fiú alakja rajzolódott ki. Reggel még Kairóban voltak, de láthatóan nem tudták eldönteni, hogy jó heccnek, vagy komolyan vegyék a dolgokat. Azt mondták, iszonyú tömeg van a reptéren, és már nem nagyon lehet onnan kijönni. Közben az Egyptair weboldala is bedöglött, így már csak Sam intézkedhetett volna..
Egyedül mégsem ugorhatok neki...mondta a józan ész. Egy hétig bírtam még a huzakodást, amely során minden ígéret kudarcot vallott, aztán egy idő után már csak azt éreztem, hogy fel kellett ülnöm arra a repülőre, még akkor is, ha kerülővel megy, hogy a kora délutáni kijárási tilalom előtt érkezzek meg. Így hát a Bécsen keresztül foglaltam jegyet Kairóba.
Ahogy felszállt a repülő, hirtelen megnyugodtam. Becsuktam a szemem és Germanus Gyula jutott eszembe. A Kelet Varázsa c. könyvében írja: „Reggeli álmomból ez a hangulat ébresztett fel, hogy az alvás álmából a valóság álomszerű világába keljek át, amely gyakran gazdagabb, színesebb és sejtelmesebb volt, mint az álmok elképzelése. A jelen összeolvadt a múlttal, a távolságok egybeforrtak, mintha gyerekkorom emlékei és ifjúságok évei szakadatlan láncot alkottak volna„
Germanus fiatalkorában Törökországba ment tanulni, kiművelte magát a térség történelméből, önszorgalomból megtanult vagy három közel-keleti nyelvet, és aztán ebből élt, amíg az egyiptomi elit díszdoktorrá nem avatta...Nagy tudós volt, de számára fel sem merültek azok a kérdések, amik most az egyiptomi utcán vannak. Voltak az előzőnél kevésbé fennköltebb mondásai is. Például az egyik kedvencem: „Kairó közepén, ahogy Budapesten is, folyó hömpölyög, a Nílus.”
Amikor megláttam a sárga homokot alul, az a jól eső érzés kerített hatalmába, amit az ember visszatéréskor érez egy ismerős helyre, vagy egy belső tájra. Az ideális állapotot csak a földre szállás szakította meg. Kicsit izgultam, de egy újonnan szerzett ismerős szerencsére segített megvenni a vízumot, majd megvárta, hogy Abdelrahman -régi barátom - kijut-e a reptérre. És valóban, nemsokára megjelent a kedves arcú Abdel, bekötött karral. A vágást a harcokban szerezte, és láthatólag nagyon büszke volt rá. Meglepett a fittsége. A skypon kórházat emlegetett, és hogy a disznó besúgók teljesen szétvágták a kezét. Ahogyan a négy napos kötést elnéztem, egy kicsit mégis eltúlozta a dolgot. Ép kezével elkapta a csomagom, és már robogtunk is befelé Kairóba.
A harmadik tanknál, aminek a tetején katonák majszolták a szendvicset a legnagyobb közönnyel, a kocsik ugyanúgy dudáltak mint nyáron, férfiak és nők bevásárlószatyorral jöttek szembe, a gyümölcsös nyitva volt, már megértettem, hogy a sajtó megint felfújta a dolgot. Itt nem volt élelmiszerhiány. „Itt nincsen semmi gond, csak a belvárosban, mondták a fiúk, miközben a turista programot szerveztek nekem. Akarok-e kirándulni a piramisokhoz, mert ugyan be vannak zárva, de egy órára kinyittathatják valami ismerősön keresztül, vagy netán… csak nem a Tahrírra jöttem kirándulni?
Már aznap este a téren voltunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése